Szerkesztőségünk Schnedarek Réka festőművészt jelenlegi, törökvészi lakásuk alatti műtermében kereste fel.
Beszélgetésünkben szó volt a kerületről, a festészetről és a családi mintákról is. Schnedarek Réka született II. kerületi. Első otthonában nyolc évet töltött, a szülői házat később – más budai villák mellett – meg is örökítette. A kép címe ugyanaz, mint az épületé: Guyon Richárd utca 11.
– A család Nagylétáról, Debrecen mellől származik, de nagypapám az ötvenes években itt Budán, a Fenyves lejtőn vett szőlőt, és ide is költöztek – mesélte Réka. – Én már a Guyon Richárd utcai villa földszinti kis lakásába érkeztem (egyik szomszédunk Berzsenyi Katinka, Berzsenyi Dániel leszármazottja volt), majd nagypapám szőlőtelkét felosztották, ott építettek házat a szüleim és az unokatestvéreim szülei, így mi, gyerekek, együtt, egymás szomszédságában nőttünk fel. Később többfelé éltem, Budapesten a VIII. és a XI. kerületben, valamint Pusztazámoron is, de most már több mint tíz éve ismét itt lakom a gyerekkorom környékén, számomra ez az otthon. Gyerekként szinte állandóan a természetben voltam, a régi villa és kert egy mágikus világot jelentett: élénk fantáziájú kislány voltam, úgy éreztem, a világ több, mint aminek látszik. Ez az érzés jön vissza mindig, ha ebben a különleges atmoszférájú, madárcsicsergős, zöld kerületben vagyok, mintha egy mese főszereplője lennék. Inspiráló és tudattágító ez a hely, ami segíti az alkotást.
Mit jelent Önnek a festés?
A festés egyfajta lenyomata annak, amit éppen élek. Az alkotás számomra szükségszerűség és tudatosítása annak, ami bennem zajlik, és amiben nem feltétlenül vagyok tudatos. Sokszor csak egy vágyat érzek, hogy megfessek mondjuk egy budai villát, és festés közben ébredek rá, hogy ez miért fontos számomra. A festés terápia is, ami azonban sohasem öncélú, mert fontos, hogy valami olyasmit hozzak létre, ami harmonikus, ami emeli az életet.
Csak „szépeket” fest?
Festőművész barátnőimmel beszélgettünk már többször arról, hogy vajon fel lehet-e vinni a vászonra a bennünk lévő démonokat. Fiatal festőként szerettünk negatív érzéseket, félelmeket megfesteni. Nekem is volt egy ilyen korszakom, de azután ráébredtem annak a felelősségére, hogy mit teszek ki a világba, és hogy amit másoknak megmutatok, azzal építek-e vagy rombolok. Amikor Pusztazámoron éltem, művészként vonzott a társadalom szélén élők világa. Megfestettem például a kisbolt előtt italozó férfiakat vagy más, nehéz sorsú embereket. Tudtam, hogy ez a magyar valóság része, és ehhez lehet kapcsolódni, mégis amikor ezekkel a képeimmel együtt éltem, úgy éreztem, megfojtanak.
Mi foglalkoztatja mostanában?
Sok szálon fut az életem, a munka mellett van két nagy és egy kicsi gyerekem, így az utóbbi időben kevesebb időm jut a festésre, de azért most is van egy „szerelemprojektem”, a budai villák sorozata. Járom a környéket és ámulatba ejtenek ezek a gyönyörű épületek. Felkéréssel indult a sorozat, azután a saját örömömre festettem meg egy-egy régi villát, de változatlanul nyitott vagyok arra, hogy megrendelésre is készítsek ilyen festményeket.
A másik fókuszpontom a tanítás. Eredetileg francia–portugál szakon kezdtem tanulni az ELTE bölcsészkarán, de amikor felvettek a Képzőre is, valamit el kellett engednem. Maradt a francia, amit nemcsak tanítok, hanem fordításokat is készítek. Szeretek elmélyedni a saját világomban, ami azonban egy idő után kevésnek szokott bizonyulni. Alapvetően pedagógusalkat vagyok: nagyon élvezem, ha emberekkel foglalkozhatok, szükségem van arra, hogy amit tudok, azt megoszthassam másokkal.
Ezért vezet festőcsoportokat?
Ez valójában nem az én döntésem volt. Mindig két dologra figyelek az életem során: az egyik, hogy mi jön belülről, nekem mihez van kedvem, a másik pedig, hogy mit kérnek tőlem, mire van igény. Ezt a kettőt igyekszem összefésülni. A Covid évében néhány barátom és franciás tanítványom keresett meg a festőcsoport ötletével. Arról panaszkodtak, hogy beszippantotta őket a taposómalom, nem tudnak töltődni, lappang bennük a kreativitás, de kellene egy kis bátorítás és útmutatás az alkotáshoz. Nem vagyok művészetterapeuta, de sokat meditálok, és kitaláltam egy meditációt, ami a belső gátak feloldását segíti. Az első csoportokban így inkább önismerettel foglalkoztunk. Féltem egy kicsit festészetet tanítani, mert ismeretlen terep volt, de ha tudom, hogy tudnék adni, csak bizonytalan vagyok, akkor erre a félelemre nem hallgatok – és jól tettem, mert nagyon jó kis festőcsoportok alakultak. Igyekszem változatos témákat hozni, foglalkozunk akvarellel és olajfestészettel. Magyar festők műveit másoljuk, azokon keresztül tanítok. Fontos, hogy nekem is izgalmasak legyenek ezek az alkalmak, mert csak így lehet a tanítványokat inspirálni és jó energiákkal feltölteni. Fantasztikus élmény látni, ahogy fejlődnek, ahogy kinyílik a szemük.
Tervez újabb témákat, újabb csoportokat?
A két nagy szerelmemet, a festészetet és a francia nyelvet szeretném összekötni, és franciául szeretnék festészetet tanítani itt élő franciáknak. Felkerestem egy anyanyelvi tanárt egyfajta szupervízióra, hogy megerősítsen, és most úgy érzem, sínen vagyok.
Valóban sok szálon fut az élete... Jut idő pihenésre is?
Nagyon nehéz megengednem magamnak a semmittevést, miközben tudom, hogy mindenkinek – főleg a másokra sokat figyelőknek – szüksége van a töltekezésre, különben kiürül a puttony, és elkezdenek nem vagy nem jól menni a dolgok. Mégis, ha leülök és csak nézek magam elé, rögtön lelkifurdalásom lesz. Transzgenerációs módon hordozom női felmenőimtől ezt az állandóan tevékeny létet; nagymamám 94 éves korában még kapált a kertben… Igyekszem ezen tudatosan változtatni, hiszen akkor is fontos dolgok történnek a lelkünkben vagy a tudatunkban, amikor nem jár a kezünk. Időt kell adnunk a belső folyamatoknak, a leülepedésnek, hogy azután újult erővel és energiával folytathassuk ott, ahol egy kicsit megpihentünk.
Péter Zsuzsanna
